1956. december 8.

A hajnali órákban Steigerwald Ottó, a megyei munkástanács elnökhelyettese, néhány személlyel Budapestre utazott, hogy részt vegyen a SZOT Dózsa György úti székházában összehívott munkásküldöttek országos értekezletén.

Hajnalban Házi Sándor vezérőrnagy parancsára egy pufajkás alakulat Kisterenyén letartóztatta Gaál Lajos tröszti munkástanácstagot és Viczián Tibort, akit 1950-ben egy koncepciós per keretében 12 évre ítéltek el. Gaál ellen az volt a vád, hogy sztrájkra buzdító röpiratokat terjesztett. Viczián tulajdonképpen „véletlenül” került az események középpontjába, ugyanis alig ismerték, mivel november végén tért csak haza a börtönből. A karhatalom valójában nem őt, hanem Kelemen Károlyt akarta letartóztatni, aki azonban Gaál elfogásakor elrejtőzött és később emigrált. (Valószínűleg ekkor esett a választás Viczián Tiborra, aki kiszabadulása, majd hazajövetele után jelentkezett a rendőrségen. Így tehát a karhatalom előtt már annak ellenére is „ismert” volt, hogy az iparmedencében alig tudtak róla valamit.) A két személyt Salgótarjánba, a BM főosztály zárkájába szállították be.
Gaál és Viczián őrizetbe vételéről már a kora reggeli órákban értesültek az üzemek és a bányák munkástanács vezetői. Szadvári Béla, a tröszti munkástanács 5-ös bizottságának elnöke ugyanis kora reggel Szorospatakról Salgótarjánba utazott és útközben Kisterenyén értesült Gaál letartóztatásáról, akivel együtt vett volna részt a tröszti munkástanács aznapi ülésén. Ekkor a kisterenyei bányairodából telefonon tájékoztatta a környező bányaüzemeket, Szorospatakot, Tiribest és Kányást. Amikor megérkezett Salgótarjánba, a bányatröszti székházába, a megyei rendőrfőkapitányságtól kért tájékoztatást, ahol a hírt megerősítették. Ezután újból felhívta a szorospataki bányaüzem munkástanácsának elnökét, Ponyi Gyulát. Megpróbálta telefonon elérni az Acélárugyár munkástanácsának titkárát is, aki azonban egy értekezleten vett részt, ezért üzenetet hagyott hátra részére, amelyben röviden összefoglalta az eseményeket és kérte, hogy értesítse a többi üzemet is.
A megyei munkástanács elnöke, Szabó Ervin munkahelyén, a nagybátonyi Szolgáltató Vállalatnál értesült a történtekről. Telefonon felhívta a kisterenyei bányaüzemet, ahol Czéki László közölte vele, hogy a kisterenyei bányászok Salgótarjánba akarnak menni. Szabó ellenezte ezt a lépést és egy pár fős bizottság felállítását, illetve Salgótarjánba küldését javasolta, hogy személyesen győződjenek meg a letartóztatás tényéről. Ekkor érkeztek meg a szorospataki bányászok a szolgáltató vállalathoz és elindult a menet a megyeszékhelyre. Szabó Ervinnek sikerült egy motorkerékpáron eljutnia az Acélárugyárba, de a gyári munkásságot már nem tudta visszafordítani.
Eközben, a BM megyei főosztályán már értesültek a munkásság megmozdulásairól és Szabó István főkapitány és Ladvánszky Károly civil ruhás rendőröket küldtek ki a városba a helyzet tanulmányozására.

A reggeli órákban a rendőrség épületében megjelent Salupin alezredes, szovjet parancsnok is, aki azt az utasítást kapta, hogy védje meg a főosztályt. Megszervezték az épület belső védelmét, Szabó körletparancsnokokat jelölt ki az emeletekre.
Az MSZMP megyei első titkára, Jakab Sándor a megyei pártbizottság épületében tartózkodott és ott értesült a demonstrációról. Innen 10 óra körül ment át a rendőrkapitányságra.
Miután Házi Sándor értesült a felvonulás előkészületeiről, telefonon jelentést tett Uszta Gyulának, aki azt válaszolta, hogyha a fejlemények súlyosbodnak, újból tegyen jelentést. Miután ez bekövetkezett, Házi felhívta Usztát, majd annak parancsára Tömpe István belügyminiszter-helyettessel beszélt, aki felszólította, hogy „ ... nem azért vannak ott, hogy meghátráljanak”.
A parancsnak eleget téve a szovjet alakulatok megszállták a rendőrségi épület homlokzat előtti részét, három harckocsi gördült az épület előtti főútra, a karhatalmi alakulatok körbezárták a megyei tanács épületét és közvetlen előterét, elzárták a polgári iskola és a tanácsépület közti főutat.
A tüntetők 9 órától folyamatosan érkeztek a főosztály elé. Először a kisterenyeiek kb. 100-150 fős csoportja jelent meg, akik előtt egy rendőrtiszt tartott beszédet, s többek között azt kérte, hogy válasszanak egy 5 fős delegációt, akikkel tárgyal a rendőrség. A jelenlévők ezt nem vállalták. Ekkor a rendőrtiszt a tömeget távozásra szólította fel, melynek hatására a kisterenyeiek megmozdultak, de éppen akkor ért oda egy kb. 800 fős tömeg, s így már a kisterenyeiek is maradtak. Tizenegy órára már mintegy 3-4000 fő gyűlt össze. Elfoglalták a rendőrség és a megyei tanács előtti útszakaszt és a járdát. Hangzatos jelszavakat kiabáltak és követelték a letartóztatottak szabadon bocsátását, a szovjet csapatok kivonását és hangoztatták, hogy nem ismerik el a Kádár-kormányt. Többen szidalmazták a kivezényelt pufajkás karhatalmi egységet is.
A rendőrség épületében tartózkodó Házi, Ladvánszky és Salupin még megpróbálta a tömeget leszerelni, de eredménytelenül.
Ebben a feszült helyzetben dördült el a megye tanács előtt egy, vagy több karhatalmista géppisztolya, majd ezt követően dobta el Ferencz István AKÖV garázsmester a nála lévő gyakorló hanggránátot a tanácsépület előtt álló karhatalmisták mögötti füves területre azzal a szándékkal, hogy a további lövöldözést megakadályozza. A hangrobbanás azonban mindkét oldalon csak a fokozta pánikot, de eredeti célját sajnos nem érte el, mert ezután a rendőrség előtt is megszólaltak a szovjet katonák és valószínűleg az ott lévő rendőrök fegyverei is.
Arra a kérdésre, hogy ki vagy kik adták ki a tűzparancsot nem lehet egyértelmű választ adni. Ha egyáltalán volt parancs, az érkezhetett Budapestről, hiszen december elején a párt felső vezetése elhatározta a forradalom radikális letörését, de az sem kizárt, hogy a parancsot a rendőrség épületében lévő katonai, rendőri- vagy politikai vezetők minden felsőbb utasítás nélkül adták ki. Előfordulhat az is, hogy a kialakuló feszült helyzet ön-maga számára teremtette meg a „tűzparancs” lehetőségét.
Ami viszont tény. A sortűz következtében a helyszínen 27 személy halt meg. Velük együtt összesen 135 halottat és sebesültet szállítottak be a bányai kórházba, de köztük nem volt szovjet katona és karhatalmista. A műtétek alatt és után 19-en vesztették életüket. Összesen tehát – az eddig előkerült források alapján – az állapítható meg, hogy 46-an, 33 férfi, 11 nő és 2 fiúgyerek halt meg a sortűz következtében.
A lövések elhangzása után azonnal megkezdődött az áldozatok, sebesültek mentése és kórházba szállítása. A bányai kórház egészségügyi szakszolgálata alig győzte ellátni a sérülteket. Rádión keresztül mozgósították a vöröskeresztes véradókat, és az ápolói végzettséggel rendelkezőket. Körzeti orvosok, ápolónők siettek a kórházi munka segítségére, a lakosság élelmiszercsomagokat küldött a kórháznak. A vízválasztói Erőmű telefon-hálózatán pedig az országos vöröskereszttől kértek segítséget.
A sortűz elhangzása után Beda József telefonon tájékoztatta a budapesti angol nagykövetséget, majd a budapesti SZOT székházba telefonált, ahol az ott lévő megyei küldöttség vezetőjét, Steigerwald Ottót értesítette a tarjáni eseményekről. Steigerwald a mun-kásküldöttek országos értekezletének plénumán bejelentette a vérengzést, mely óriási felháborodást váltott ki a küldöttek körében.
A véres esemény után a karhatalmista alakulat elvonult a helyszínről és Salupin szovjet parancsnok utasítására a megyei pártbizottság rendőrségen lévő képviselői egy röplapot szerkesztettek, amelyben a valóságot tudatosan meghamisítva, ellenforradalmi provokációnak minősítették az eseményt.
Megjelent a szovjet katonai városparancsnokság és a megyei rendőrkapitány közös parancsa is, mely azonnali hatállyal feloszlatta a megyei munkástanácsot, és a város területén kijárási tilalmat rendelt el. A járókelők és a járművek csak élelmiszerszállítás céljából közlekedhettek. Aki este 7 óra után a tilalmat megszegte, arra a karhatalmi és katonai járőrök tüzet nyithattak.
A délutáni órákban megindult a forradalom vezető személyeinek letartóztatása, illetve kezdetét vették az emigrálások.
Miskolcon tartották meg az – északi megyék képviselőinek jelenlétében – Észak Magyarországi Autóközlekedési Vállalat alakuló gyűlését, ahol a 33. sz. AKÖV-öt Demény Mihály és Gáspár György képviselte. A tarjániak nem csatlakoztak a miskolci székhelyű vállalathoz.

<<<